Tápai Anna:   Vénfa

Udvarunkban áll egy hatalmas fa,
erejét már réges-rég kiadta.
Nem terem gyümölcsöt már évek óta,
csemeteként még nagyapám oltotta.

Sok éven át, termett fényes, piros almát,
ellátva a falu apraját és nagyját.
Mostanában, már alig virágzik,
gyümölcs rajta elvétve, ha látszik.Azt a keveset sem, tudja már felnevelni,
elsorvad, elfonnyad valamennyi.
Még az apró jószág is kerüli,
meg sem is kóstolja, nem is csipkedi.

Hosszú copfú lányka sepregeti,
udvar végén szemétre veti.
Szél fújja, nap süti, sűrű eső veri,
nyár végére - majd - trágyává érleli.Viharos szél kel, tépi, cibálja,
recseg - ropog vénséges - vén ága.
Útra is kel vígan sok kis levele,
pörögve táncol, mintha bálban lenne.

Utána nyúlik hajladozó ága,
mint, ha csak vadul kapkodna utána.
Mintha azt gondolná, ha elérheti,
ága hegyére visszateheti.Rendbe szedheti így a lombját,
mint nagyanyó őszülő kontyát.
S dús levelét majd újra
friss virág koszorúzza.

Míg a nyár heve tombolt,
vidám gyereksereg tanyája volt.
alatta játszottak, sütöttek - főztek,
vagy éppen babát fürdettek - etettek.

Beköszöntött az ősz, lehullott levele,
valakinek támadt egy bolond ötlete.
Összeverődtek úgy öten - hatan
fejszét, fűrészt hoztak komótosan.Nézegetik a fát, ki akarják vágni,
ilyen csúfságot már csak nem hagyok tenni.
Sietek megakadályozni e galádságot,
eszükbe juttatva az ismert, régi mondatot.

Jegyezzétek meg e régi mondást:
"árnyékáért becsülik a vén fát."Az új tavasz nagy meglepetést okozott,
az öregfa rengeteg virágot hozott.Most ontja a finom, mézédes illatot,
hálás köszönetet nekünk ezzel mondott.