Tavaszi napéj egyenlőség üzenete

Tisztulási szertartások, avagy rituálék szerepe az újra kezdésben.

Miért gyógyul az, aki tisztul?

Az talán közismert, hogy amióta az ember e világban tudatra ébredt az óta a saját világát egy -egy közösség által legitimált (igazolt, és jogerőre emelt, ható képességgel felruházott) rituális eseményekkel kreálta (hozta) létre, illetve egy a közösség által felismert istenképből származó eljárással együtt működtette.

Ezeknek a tevékenységeknek, avagy más elnevezéssel rítusoknak, mely elnevezés a tevékenység transzcendens - azaz a látható világon túlmutató részére utal -  célja, hogy az ilyen módon megszentelt világban mozgó emberi csoportot megerősítse, össze fogja, túlélését biztosítsa a felismert törvényszerűségekre kialakított eljárások hatékonysága folytán.

Ezeknek a szertartásoknak (ahol szer - hat) a segítségével a létezés útjai fognak formába öntődni, azaz a világ is alakul, és benne a közösségek, egyének sorsa is.

Egyik típusa mindezeknek a tisztulási szertartás, ahol nem egyszerűen külső azaz anyagi formában hoznak létre megtisztult állapotot (melynek eszközei lehetnek víz, tűz, föld-agyag, hang (pl. hangtál vagy más rezgés, dob, stb.) hanem lelki és szellemi formában is változást idéznek elő a világban.

Az új időszak kezdetét ezért mindig is a régebbi idők lezárása, és abban lévő indulatok tudatosítása, azok lezárása, vagy elhagyása, azoktól való megszabadulás (jelképes tisztulás) jelezte. 

Újat kezdeni akkor lehetett csak, ha az előzőekre vonatkozó tanulságokat felismertük és ezekre vonatkozó érzelmeinket is tudatosítottuk. 

Nem egyszerű művelet ez, ezért nem volt ildomos ezt elsietni, sőt a szertartások idején éppen azok miatt az erők és szellemek miatt, akik mindezt képviselték úgy volt illő viselkedni, hogy ezeket a szellemiségeket pl. hányaveti magatartásunkkal ne ingereljük fel. Hiszen egy rosszul bemutatott szertartásnak akár végzetes következménye is lehetett a közösségre nézve.

Tudatosult mindenkiben, hogy felettük álló hatalmakkal van dolguk, és hogy nem illő mindezekkel újat húzniuk. Ezért a rituális műveletek megfelelő benső magatartást, és odafigyelést, koncentrációt igényeltek. Nem lehetett csak úgy fél vállról venni, ha egy ilyen szent cselekményben vett valaki részt.

A bibliai időkben is biza voltak ilyen rituális események, pl. az Ószövetségben megőrzött emlékezeti cselekedet, ilyent akkor jegyzett fel, amikor Sára (Izrael ősanyja az áldozati kelyhet eldugta, mert el akarta venni). S hogy egy ilyen helytelen magatartás az egész közösség éltét befolyásolta ez e gondolkodás szerint szinte magától értetődő volt. E miatt került ebben a közösségben napvilágra, hogy valami nem helyes történt.

A ma embere e világra elfátyolozott tudattal érkezik, bár ez sem igaz talán így, mert a gyermeki tudat (Mérei szerint alapvetően mágikus) csak később veszíti el a csodák és egyéb természetfeletti jelenségekben való hitét, vagy tanítja meg rá valamilyen autoritás, s e miatt a ma embere számára a rítusok nehezebben fejtik ki valós lényegüket. Már a művészet is elveszítette alapvetően szakrális jellegét. 

E gondolkodásmód szerint minden az ami, de azt igazán nem lehet tudni, hogy mi, s azt nem is firtatja senki. Azaz a dolgok jelentése abban a pillanatban közvetlenül hozzá férhető, és nem kell mögöttes erőket kutatnunk. Ha ez így lenne, akkor lélektannal sem kellene foglalkozni, hiszen a lélek nem megfogható valami, sőt az emberi érzések sem lehetnének detektálhatóak. Hogy mégis valamiért vannak és képesek a világ feje tetejére állítására az egy olyan szerencsétlen körülmény, mely megtorpanásra késztethet sokakat.

A tisztulási rituálék olyan szakrális gyakorlatok, melyek a korábbi időkben keletkezett, de a jelenre is ható, illetve a jövő megélését veszélyeztető elemeket, érzelmeket, történéseket stb. tárják fel, és ezekre keresnek megoldásokat, olyan módon, hogy semlegesítsék őket, mert ez segíti az újrakezdést. Egy gennyes seb, ha kifakad, vagy ha csak meggyűlik, akkor még gyulladásban van, ezt követően ennek a sebnek tisztulnia kell ahhoz, hogy később a gyógyulás bekövetkezzen. Ezért a tisztulás időlegesen, akár a tünetek erősödésével is járhat, vagy olyan nem várt tünetek megjelenésével, melyek addig el voltak fedve.

Másrészt a tisztulás a ki nem mondott sérelmek napvilágra hozását is jelenti, valamint azok elengedését pl. képletesen egy falevélre írva és a tűzben elégetve azokat, szabadon el lehet hagyni őket. 

Jól látható, hogy ebben az esetben a semlegesítés azt jelenti, hogy el vesszük azt a pusztító indulatot, ami magából az érzelemből származik, és az út az elengedésen vezet keresztül. Ezért a szakrális cselekmény lényege ebben az esetben a felettünk működő erők megbékítését célozza.

Különböző hitvilágokban ezeket az erőket más és más istenek személyesítették meg, vagy olyan angyali és szellemi lények, melyekkel konzultálva és őket akár áldozat bemutatással is pártunkra állítva lehetett elérni, hogy a kiegyenlítődés, vagy az egyensúly állapota, vagy másként fogalmazva semlegesítődés végbe menjen.

Ezek a tisztulási szertartások az év természeti időszakához rendelve, az ott látható égitestek ritmusát is követve következtek be, vagy került sor rájuk, akár az egyén, akár a közösség részéről. Itt kell szót ejtenünk arról, hogy a természettel párhuzamban élő ember számára a közösség az egyén, azaz individuum előtt állt. 

Abból a felismeréséből tudjuk levezetni ezt, hogy emberi gyengeségére, és csekélyebb erejére hivatkozva felismerte, hogy mindig is ráutalt a többi emberre. Ezért legtöbb esetben a közösség túlélésébe beágyazódott az egyén túlélése is. Ha a közösség megmaradhatott, akkor az abban létező személy is biztonságban tudta magát. Ha a közösség létét veszély fenyegette, akkor azzal az egyén sérülékenysége is nőt. Ezért a tisztulási szertartások egy részét a közösség mutatta be. És ilyenkor rituális a baj elküldése is középpontba került, akár úgy hogy bizonyos állatra helyzeték és ez által az az állat lett az, amely helyettesítette a fenyegető veszélyt. Akár úgy is történhetett ez a semlegesítő eljárás, hogy a közösség tagjai körben álltak és jót mondtak arra, aki középen állt. Ekkor felismerték, hogy a személy /legitim voltának megerősítése/ vagy személyiségének a megerősítése, azon keresztül, hogy a közösségért végzett tetteit, vagy hasznos vagy másoknak örömöt okozó tulajdonságait recitálták az egyén megerősítésén kívül magára a közösségre is erősítően hatott. És ilyen módon megerősített állapotban sokkal hatékonyabban volt aztán képes a közösség új feladatot ellátni, vagy sikeresen megvalósítani azokat.

Tisztulási szertartások esetei azok is, amikor a problémákat napvilágra hozva, azokat tisztán látva, az addig elfedett szándékokat, vagy indulatokat, vagy vágyakat, álmokat tudatosabb szintre emelték, és ezekkel történő kapcsolatteremtésből, akár az álmok-vágyak leírása és részletezése által éték el azt, hogy velük képesek legyenek dolgozni. Ebben az esetben is elválasztásra kerülnek azok az álmok, amelyek nem táplálkoznak a jelen helyzet ismeretéből. Nem elhagyást jelent ez, hanem egy olyan későbbi időre halasztást, amikor elkövetkezik a jó idő. Az idő kérdése ezekben a kultúrákban felfokozottan is érvényes volt. Ha a rendelt időben teszed amit tenned kell, akkor abból siker származik nem csak számodra, hanem közösséged számára is.

Ezért a tisztulási szertartás nem egyszerű hókuszpókusz volt, hanem az igaz emberi lét egyetlen legitim útja, ahol a jövő létrehozásának lehetősége abból származott, hogy mennyire tudta jól végezni a közösség a tisztulási rituálét. Ha az csak névleges, és belső tartalom nélkülivé vált, akkor maga a közösség került veszélybe, és azok a feladatok is, melyeket együtt végeztek volna.

A legtöbb vallásban az originális (eredeti) lényeg felismeréséből származó utat időként valami azt utánzó, de annak lényegi tartalmától távol álló rituális cselekvés veszi át. S ekkor megfigyelhető annak a közösségnek a spirituális hanyatlása. Ez a hanyatlás azonban már előtte megszületik, mert a valós közösségi cselekmények, és rítusok helyett csak azok utánzatai bukkannak fel.

Néha talán bánatosak lehetünk egy-egy ilyen közösség hanyatlása láttán. A nagy tanítása azonban az a tisztulási időszakaszok és közösségek csökkenésének is akár, hogy az valami már korábban is meglévő állapot napvilágra kerülése, másrészt valóban újat és hatékonyat (ható képességgel rendelkezőt) csak egyensúlyi, vagy semlegesített állapotból lehet létre hozni. Ezért a visszatérés az alapokhoz mindig üdvösebb, mint csak úgy lélek nélkül végig vinni valamit.

A tisztulási szertartások ebben az értelemben a gyógyulások helyei, mind mentális, mind szellemi, mind testi értelemben. Ha ehhez az ősi szerepkörhöz vissza találnánk közösség szinten, akkor valóban működőképes, összetartó közösségeink lennének, és nem csak egymás mellett álló független egyének csoportjai lennénk. A szekularizált világ számára ez lehet megújulásának egyik ősi forrása.

A ma élő ember, belül már csak egy hiányt érez, melyet nem is igazán tud szavakba önteni. Annak a hiányát, hogy valami igazi ható-képes közösség része legyen, mely ilyen módon ebből a megélt szellemi magból tud csak kisarjadni. Hogy ezt mely közösség képes számára megteremteni, mint igaz gyakorlat, talán nem a tantételekből, hanem az együtt megélt eseményekből és a valós tisztulásra is képes közösségi létből lesz felismerhető. Mert aminek múlnia kell az múlik, aminek élnie kell az életre kel.

jegyzetelt: Sziva Ibolya

2019.03.21. újhold, tavaszi napéj egyenlőség üzente